Pie és pudding, avagy a brit nehéztüzérség

Azt mondják a magyar étel nehéz. Nagyon. Én nem tudo, de vannak nálunk nehezebbek.
Ha járt már az ember Angliában (inkább: Brit Királyságban), akkor tudja hogy a tradícionális fogások nem a lágy croissantból és nem is a könnyű salátából állnak.

Az angoloknál (briteknél, és a későbbiekben is így fogok hivatkozni rájuk) brutálisan nehéz ételek vannak!

Az hogy van jó szték, csak egy dolog: a kemény, gyomrot nem kímélő - de istenien finom! - fogások nem a sztéknél kezdődnek.
Hanem az egytálételeknél.

Hot-pot, pudding, pie/pite, stew (avagy pörkölt), birkából, marhából, disznóból. Sörrel, gravyvel, krumplival. Ott a skót haggis - a juh gyomorba töltött “hurka” - amit whiskybe mártogatva esznek, vagy a walesi bangers: a brutális méretű sült kolbász tört krumplival, káposztával, hagymával.
De ott van a mindenki által jól ismert angol reggeli: paradicsomos babbal, kolbásszal, tükörtojással, grillezett gombával, paradicsommal, baconnel és pirítóssal.
Leírni is “fájdalmas”.

A briteknél a reggeli és a vacsora az az időszak, amikor a nehéz ételek tálalásra kerülnek. Ebédidőben a könnyű szendvicsek vagy a Ploughman’s lunch (szabados fordításban: a ‘Földműves ebédje’, lényegében hideg, disznó pie, uborka, piccalilli - azaz darabos zöldséglekvár - és friss zöldségek, meg sajt ) dominál.
A bányában vagy a földeken dolgozó embernek nem volt elég egy apró presszókávé és egy kis péksütemény, hogy bírja ebédidőig (ami az angoloknál egyébként sem délben van, hanem délután egy és kettő között). Nekik nehezebb, tartalmas, laktató kaja kellett, hogy utána már csak még egy adag - nemkülönben nehéz fogással - este nyugovóra térjenek.
Ezeket az ételeket a munkásosztály “termelte ki”. Onnan fejlődött, hogy megérdemelt, megbecsült és állandó helyét elfoglalja a brit tradícionális gasztronómiában.

A briteknél azt mondják, hogy nem éltél addig igazán, amíg nem kóstoltál meg egy savanykás piet, aranybarnára sült tésztájával, egy gözölt, húsos puddingot vagy egy gyönyörű Cornish-tésztát (Cornish-pasty).
A pie története egészen a rómaiakig nyúlik vissza, ők vitték be ugyanis a szigetre  i.e.43-ban. A britek azóta a pie készítés mesterei lettek, amit mai napig elég hatékonyan művelnek.

A brit pie trdícionálisan az állatok olcsóbb részeiből készült (cheap-cuts), és készül ma is, ami természetesen nem megy a minőség rovására, éppen ellenkezőleg: a kiváló fűszerezésének és a többi hozzávalóknak köszönhetően egyfajta sztenderd nemzeti étellé vált már igen rövid idő alatt.

Vagy ahogy a méltán híres brit komikust, Ricky Gervaist kérdezte David Letterman a talkshowjában: “Nálatok van olyan étel, ami nem pie formában tálaltok?”

Manapság a városi ember viszonylag nem annyira kerül bányamunka közelébe - de még fizikai munka közelébe sem nagyon. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy belássuk: a túlzott pie fogyasztás alaposan odarakja a felesleges plusz “anyagot” a derekunkra (is). Nem kell mondanom, hogy néha én is küszködöm vele: nem csak a felszedett kilókkal, de a kísértéssel is, hogy benyomjak egy kis piet, tört krumplival, gravyvel és zsenge párolt borsóval vagy parajjal...
A szomorú igazság az, hogy a pieok tölteléke - maga a  pie alap, ami az egész étel lényegét adja - nem káros az egészségre és még csak nem is hízlal annyira, de onnantól, hogy a finom ropogós tészta rákerül a tetejére (vagy a tört krumpli, mint a Shepherd’s Pie esetében)...nos...onnantól van bajban az ember. 

Szóval a piera is igaz az, mint a hozzá kötelezően fogyasztott sörre, borra, ale-re: mindent mértékkel...és amit szeretsz, abból egy picivel többet.